1.rész

"Néha a fény annyira elkápráztat, hogy nem látunk mást. Máskor sötét felhők takarnak be minket, és úgy tűnik, az ég sosem tisztul ki. De ha megcsillan egy napsugár a szakadó esőben, létrehozhat egy keserédes szivárványt. Jól vigyázz! Pont, mikor azt hinnéd, hogy már a naplemente felé vetted az irányt, beléd csaphat a villám!"

Ben egyik nap gondterhelten, későn ért haza, én pedig kivételesen megvártam. Talán a női megérzésem diktálta ezt.

- Te még fenn vagy? – kérdezte halkan a szobába lépve.

- Igen. Megvártalak! – morogtam álmosan és a szemeim dörzsöltem, hogy kicsit magamhoz térjek.

- Pihenned kéne!

- Valami baj van? Olyan más vagy! – jegyeztem meg. A hangja, a testtartása. Egyáltalán nem volt önmaga. És mi ez a szag? – Ben, te ittál? – emeltem a magasba a szemöldököm.

- Egy kicsit! Lazítanom kellett … - felelte bánatosan.

- Gond van a munkahelyeden, drágám? – felültem az ágyon, ő pedig az ágy másik szélére ült, háttal nekem. A feje erőtlenül lógott lefelé, talán a fáradtságtól, vagy talán az ital miatt. Nem tudom.

- Nem … Nem a munkával van gond. – motyogta egyre halkabban.

- Ben ne szórakozz, megijesztesz! Mi történt? – közelebb másztam hozzá, a kezem a vállára tettem. Megrázta a fejét és egy nagy levegőt vett, de nem nézett rám.

- Megismerkedtem valakivel, Amy! – villámcsapásként hasítottak belém a szavai.

- T-tessék? – dadogtam döbbenten. – Ezt hogy érted?

- Viszonyom van! – a hangja erőtlenné, szinte alig hallhatóvá vált. A hideg rázott, émelyegtem és azt hittem, rosszul leszek.

- Ben ez … - nem tudtam többet mondani. Le voltam döbbenve. Kegyetlenül nagy fájdalom szorította a mellkasomat. A könnyek úgy tódultak a szemembe, hogy a látásom szinte azonnal megszűnt, nem láttam tőlük, de még pislogni sem volt erőm.

- Sajnálom! – motyogta és csak most nézett rám.

- Sajnálod? Komolyan Ben? Azt hittem minden rendben köztünk! Olyan tökéletesnek hittem! Gyerekeink lesznek, az istenért! – keltem ki magamból és utat engedtem a könnyeimnek, amik már olyan erősen szúrták a szemeim.

- Nyugodj meg, Amy, kérlek! – csitított. Mégis hogy kérheti ezt tőlem? Épp most, mikor bejelenti, hogy megcsal?

- Ben eszednél vagy? Most vallottad be, hogy viszonyod van valakivel, és te tényleg azt kéred, hogy nyugodjak meg? Te … Te nem vagy normális! – vágtam a fejéhez dühösen és kimásztam az ágyból. Ki akartam menni onnan, távolságra volt szükségem, túl sok érzelem kavargott bennem.

- Amy, most hová mész? – megfogta a csuklóm és megállított, mielőtt kimehettem volna a hálószobából.

- El innen! Minél távolabb tőled, te szemét! – undorodva néztem rá, lefejtettem magamról a kezét és kimentem onnan. Ahogy kiléptem, szinte fellélegeztem, de a szorítás a mellkasomban nem szűnt meg. Inkább csak erősödött.

- Amy, gyere vissza! Ne legyél hülye! Nem mehetsz el, éjjel van! – kiabálta utánam az ajtóból, de meg sem hallottam. A fürdőszobában magamra ráncigáltam néhány ruhát és csak el akartam szabadulni onnan.

- Amy, kérlek! Ne csinálj hülyeséget! Éjjel van, bajod eshet! – mondta már a nappali előtt állva, keresztezve az utamat, hogy kijuthassak a házból.

- Mégis miért érdekel? Mit aggódsz te értem? Gondolkodtál volna akkor, mikor mással gyűrted a lepedőt, te szarházi! – arrébb löktem és zaklatottan vágtattam ki a házból. Térre volt szükségem, távol tőle és a mocskosságától. Az ajtóból még kérlelt, hogy maradjak. Természetesen eszembe sem jutott. A hideg éjszakai szellő csípősen érintette a bőrömet és ezen a könnyeim sem segítettek. Szinte odafagytak az arcomra, valósággal fájt. De ez a fájdalom a közelébe sem ért annak, amit belül éreztem! Összetörtem, azt hiszem ez a legjobb szó erre.