27.rész

"Az idő begyógyítja a sebeket, de nem végez plasztikai műtétet."

Elvarázsoltan, kábultan tartunk hazafelé az orvostól, egy kisebb vitát követően, ami Harry és a doktornő között zajlott. Ugyanis a doki szerint fel kellene szednem néhány kilót, mert ahogy ő fogalmazott "vészesen sovány" vagyok. Persze Harry hősiesen közölte, hogy oda fog figyelni, hogy mennyit eszek, és hogy miket. Azért szerintem egyiknek sincs igaza ... Na mindegy, a vita végül is abból lett, hogy a doktornő étrendet akart nekem összeállítani, időpontokkal, amire Harry közölte vele, hogy tisztában vagyunk az étkezés alapjaival, ahogy azzal is, hogy mik azok az ételek, amikkel esetleg felszedhetek néhány kilót. Azt hiszem biztosan kijelenthetem, hogy Harry többet nem kísér el, és ezzel együtt senki nem fog még egyszer eljönni velem. Ugyanis az orvos a vége felé már úgy nézett Harryre, hogy attól tartottam, felrobban az az alacsony kis középkorú nő. Nem lepődtem volna meg, ha gőzölni kezd a füle...

- Semmi értelme nem volt ennek Harry... - közlöm vele nyugodt hangon, amikor úgy gondolom, hogy ő is nyugodt.
- Dehogynem! Ki akart oktatni, hogy mikor mit egyél!
- Mert neki ez a dolga! - próbálok bosszúsnak hangzani, de alig bírom visszafogni a mosolyomat. Olyan kis harcias kedvében van.
- Neki az a dolga, hogy megvizsgáljon, nem az hogy megmondja mit egyél és hogy mikor!
- Harry. - sóhajtom a nevét és a lábára teszem a kezem, hogy megnyugodjon - Aranyos vagy, hogy segíteni akarsz, de ugye nem gondoltad komolyan amit mondtál ott? Nem leszel mindig velem, és nem fogod nézni, hogy mikor, mit és mennyit eszek.
-Ó dehogynem! Mandy, én nem vicceltem! Amikor lehet, ott leszek, bizony, és odafigyelek rád! Mert ahogy látom, te nem teszed ezt ... A kezembe kell vennem az irányítást.
- Idegesítő vagy, Styles! - csattanok fel és forgatom a szemem.
- Attól, hogy a családnevemen szólítasz, még nem leszel ijesztőbb. - kuncog és a combján pihenő kezemre teszi az egyik kezét. Ettől nekem is mosolyognom kell. Ez után csak csendben ülünk és elgondolkodva bámulok ki. Remélem ő azért a vezetésre figyel.


2013. Karácsony

Ez a csomagolás kikészített. De szerencsére végeztem vele. Remélem mindenki örül majd az ajándékának. Nem mondom, hogy tökéletesek, vagy telitalálatok, de igyekeztem. Az ajándékokat elpakolom a szekrényem aljába és nekilátok takarítani a szobámat. A telefonom pedig szüntelenül csörög, de nincs kedvem felvenni. Egy sóhajjal nyugtázom, hogy újra meg újra csörög.
- Nem akarok beszélni veled Ben! - morgom magam elé és hallgatom tovább a csengőhangom. De csak nem adja fel. Jesszus, még így is képes bosszantani. - Igen? - szólok bele hivatalos hangon.
- Amanda ... Jó hallani a hangod. - mondja kedvesen, de erre csak a szemem forgatom. - Már kerestelek néhányszor. Talán rosszkor hívlak?
- Éppen takarítok, Ben. Mit akarsz?
- Csak ... Érdekelt, hogy esetleg ráérsz-e ma...
- Tessék?
- Van egy szabad perced ma?
- Nem tudom ... Miért érdekel?
- Szeretnélek látni. - hirtelen ideges leszek és leseggelek az ágyra. Erre mégis mit kellene válaszolnom?
- Minek?
- Mióta elköltöztél, nem láttalak. Azt sem tudom mi van veled. Tudom, hogy hibáztam, azt is, hogy már nem lesz semmi a régi ... De talán megpróbálhatnánk elhagyni a vitát és barátok lenni ... Vagy valami olyasmik...
- Ben ... Komolyan beszélsz? - kérdezem halkan.
- A legkomolyabban Amanda ...Hiányzol! - sóhajtja. Lehunyom a szemem és igyekszem nem könnyezni. Nem dőlhetek be neki.
- Nem hiszem, hogy ez működne, Ben ... Már az is nagy dolog, hogy épp nem ordibálunk egymással ... Maradhatna ez így is, nem?
- Nekem ez nem elég. Komolyan mondtam, hiányzol. - sóhajtok egy nagyot és a homlokomat masszírozom.
- Még át kell gondolnom... És ma van karácsony, sok a dolgom. Segítek anyának, meg ilyesmi ... Halasszuk ezt el.
- Rendben, ahogy akarod ... Boldog Karácsonyt, Amy!
- Neked is, Ben!

Ez elég kellemetlen volt. Legalábbis nekem. Szerencsére hamar túl teszem magam ezen és folytatom a pakolást. Délután már a családi ebéd után is feltakarítottunk és most a család együtt nyújtózik a tévé előtt, az elmaradhatatlan és unalmas karácsonyi filmeket nézzük, de közben valaki csenget.
- Várunk valakit? - fordulok a szüleim felé. Anya csak elmosolyodik, de megrázza a fejét. - Akkor ki jön ide karácsonykor? - morgolódok és megyek, hogy ajtót nyissak.
- Ho-ho-ho! - vigyorog rám Harry az ajtóból - Boldog Karácsonyt, Mandy!
- Oh, jézusom, Harry! - vigyorgok és beengedem. Becsukom az ajtót és a nyakába ugrok - Boldog Karácsonyt! - ujjongok kislányosan, ő pedig csak kuncog rajtam.
- Ezek szerint nem haragszol, hogy bejelentés nélkül jöttem. - mondja mosolyogva.
- Örülök, hogy itt vagy! - egy puszit nyomok az arcára, aztán hagyom, hogy levesse a kabátját és csizmáját. - Család, nézzétek ki látogatott meg minket! - sétálok a nappaliba Harry kezét fogva, széles vigyorral. Mindenki kedveli Harryt, így mosolyogva köszönnek neki aztán egy kis beszélgetés után már ő is tévézik velünk. Mellettem ül, az egyik lábam átnyújtom az övén, a fejem a vállán van és úgy próbálok nem belehalni az unalomba. Ellenben ő remekül elszórakozik a hajam piszkálásával. Ebből is látszik, milyen remek karácsonyi műsorok mennek. Talán egy óra sem telik el, újra megszólal a csengő. Sóhajtok egy nagyot és a többiekre nézek.
- Gyerünk, nyissátok ki! Az én vendégem már ideért. - mosolygok és felpillantok Harryre. Visszamosolyog rám és az egyik ujjával megböki az orrom, ami miatt kuncogni kezdek és elbújok a mellkasához. Eközben Lucy már az ajtóhoz csoszog és beengedi a látogatót, bárki is legyen az. Nem is nagyon érdekel, mert most minden figyelmem Harry-é. De a mosolyom egyből lehevervad, amint meghallom a kísértetiesen ismerős hangot.
- Szia Lucy! Amanda itthon van, ugye? - jajj ne ... ne ne ne... Csak ő ne, és ne épp most! Kérlek Istenem, ezt nem teheted velem.
- Öhm ... Hello Ben! Igen, ő itthon van, de most ... - félbeszakítja őt, nem tudja befejezni.
- Remek! Merre van? A nappaliban? - hallom, ahogy a hangja egyre közelebb ér. Még mindig Harry mellkasához vagyok elbújva. Érzem, ahogy a légzése és a testtartása megváltozik. Talán már ő is tudja, hogy mi következik.

26.rész

 

“A legnagyobb dicsőség nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot, hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni.”

- Azt hiszem indulnunk kellene az orvoshoz, Mandy.
- Óh, igazad van. Akkor öhm ... gondolod, hogy nem baj, ha a te ingedben megyek? - belenézek újra a tükörbe, ő pedig megjelenik mögöttem mosolyogva.
- Szerintem remekül áll. Nincs vele semmi gond. A blúzod amúgy sem száradt még meg. - egy vállrántással elfogadom, hogy ma férfi ingben megyek utcára. Kifelé indulok a szobájából, de valamin megakad a szemem. A másik oldalon lévő éjjeliszekrényen. Megállok, így Harry is megtorpan mögöttem és próbálja kitalálni, hogy mit nézek.
- Az meg mi? - mutatok a kis üvegre. Harry arca vörösbe borul, a tarkójához kap zavarában.
- Az ... Uhm ... Nos az,tudod ... A te parfümöd. Amit a turnébuszon vágtál hozzám. - nevetésben török ki. Azt hiszem kicsit azért, ahogy reagált erre a helyzetre, kicsit a történtek emléke miatt, meg talán azért is, mert annyira édes, hogy ennyire zavarba jött.
- Komolyan megtartottad? Én már el is felejtettem.
- Én nem. Mindig eszembe jutottál róla, ha hosszabb ideig nem beszéltünk, vagy nem láttalak.
- Óh... Ugye tudod, hogy ez akár beteges is lehetne?
- Még szerencse, hogy orvoshoz megyünk! - viccelődik, de én csak a szememet forgatom és megyek a parfüm felé. Ha már itt van, és az enyém, akkor használom is. Befújom magam aztán megyek tovább a dolgomra. Harry meg szaporán szimatol mögöttem. 
- Ha nem hagyod abba, komolyan ki kell vizsgáltassuk a fejed! 

***

Harryvel hamar a rendelőhöz értünk. Bátran ki merem jelenteni, hogy ő idegesebb, mint én.
- Hé nagyfiú! Minden oké? - mosolygok rá kedvesen. Talán sikerül megnyugtatnom.
- Igen, persze... Csak kicsit izgulok. Ugye ez egy olyan cucc, amikor láthatjuk a babákat!? Meg halljuk a szívverésüket meg ilyesmi...
- Igen, ez olyan cucc. - kuncogok és leülök a váróban. Nem sokat kell várnunk, máris én kerülök sorra. Számomra nem újdonság sem a hely, sem a vizsgálat. Persze ez nem jelenti azt, hogy én nem vagyok izgatott, csak én nem először járok már itt, mint Harry.
A doktornő szeme felragyog, amikor megpillantja, hogy hónapok múltán kísérővel érkeztem.
- Üdvözlöm Amy! Örülök, hogy újra látom. Hogy érzi magát? - bombáz a kérdéseivel, lelkesebben, mint valaha.
- Üdv doki! Köszönöm, remekül megvagyok. Ugye nem gond, ha ... - de nem tudom végig mondani a kérdésemet, a szavamba vág, és már le is támadja szegény srácot.
- Mr.Stick! Végre, hogy találkozunk. Azt hittem, hogy a 9 hónap alatt egyszer sem fogom látni Önt! Már komolyan kezdtem rossz véleménnyel lenni magáról. De ne aggódjon, ezzel szerzett egy jó pontot magának. Tisztában vagyok vele, hogy elfoglalt, sűrű napirendekkel, de a gyerekeiről van szó. Amelyik pillanat elszalad, az nem tér vissza. Nem tudja újratárgyalni, hogy talán jelen lehessen. Sajnálom, tudom, hogy kissé kemény vagyok, de ez az igazság. Amynek most sok támogatásra van szüksége és .... - épp itt az ideje, hogy most én szakítsam félbe a dokit.
- Elnézést, hogy közbeszólok, de ő nem Mr.Stick! - a hangom határozottan cseng, a név kiejtésénél igyekszem nem rosszul lenni.
- Óh! Valóban? Elnézést kérek! Mind a kettejüktől. Szégyenlem, hogy így lerohantam, uram!
- Nem történt semmi. Egyébként, Harry Styles vagyok! - a tőle megszokott kedvességgel mutatkozik be, kezet nyújt a nőnek, aki kissé még megzavarodva, de elfogadja és már túl is vagyunk ezen a kellemetlen pillanaton.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy probléma-e, ha Harry itt marad a vizsgálat alatt. Szeretné látni a piciket. - az utolsó mondatnál Harryre pillantok és akaratlanul is elmosolyodok. Nagyjából semmi köze a gyerekeimhez, mégis előbb látja őket, mint az apjuk. Önszántából! Nem kellett könyörögni, fenyegetőzni, hogy velem jöjjön. Benjaminnál biztosan alkalmazni kellett volna valamelyik opciót.
- Dehogy probléma, sőt! Hatalmas öröm! - ujjong az orvos és már készíti is a dolgokat, én pedig most jövök rá, mennyire praktikus, hogy egy gombos inget adott Harry. A mell alatti részéig kigombolom, két oldalra húzom az inget és előbukkan a kerek poci. Harry mosolyogva szuggerálja. Ha a fejébe látnék, most biztosan azt látnám, ahogy találgatja, hova fér a két gyerek. De komolyan, lássuk be, Harry néha elég pihent aggyal gondolkodik. Felfekszem a vizsgálóasztalra, az orvos a hasamra nyomja a kissé kellemetlenül hideg, kékes színű gélt, amitől felszisszenek. Harry szeme aggódva villan az én szemem felé. Egy lágy mosollyal próbálom a tudtára adni, hogy semmi bajom. A kezei óvatos mozdulatokkal megtalálják az én egyik kezemet. A hatalmas mancsában az én törpe ujjaim és tenyerem elveszni látszanak. A kezei kellemesen melegek, a hideg gél után jól esik. A gép életre kel, a monitor előttünk mindaddig fekete marad, amíg a doki nem bütyköl rajta valamit, aztán a hasamhoz érinti a gépet és a hihetetlen gyors szívverések zaja tölti be a csendet a szobában. A monitor sem fekete már, fehér, kissé mosódott képet kapunk az én apróságaimról. Elbűvölve nézzük mind őket. Az orvos magyarázni kezdi, hogy melyik a fejük, a kezeik, lábaik... Azt is elmondja, hogy véleménye szerint melyik a fiam, és melyik a lányom. Bármennyire is szeretnék rá figyelni, Harry egyre erősebben fogja a kezem, ezért rá figyelek. Mosolyogva bámulja a monitort, könnyektől csillognak a szemei. Nem minden nap láthatsz így egy férfit. Talán észreveszi, hogy figyelem őt, rám néz és pislog párat, így a könnyei legördülnek az arcán. Már olyan szélesen vigyorgok, hogy zsibbad a szám, de nem tudom abbahagyni. Talán az életem mégsem siklott ki? Van még remény?