2013. november 15., péntek

2.rész

"Mikor dobod be a törölközőt? Mikor ismered el, hogy egy veszett ügy tényleg az? Van egy pont, amikor már túl sok... amikor már nem harcolunk tovább. Feladjuk. Ekkor kezdődik az igazi munka. Reményt kell találnunk ott, ahol semmi sincsen."


Eszembe jutott sok minden, de valamiért csak egy mondat visszhangzott a fejemben: Minden rosszban van valami jó! Hát most nem nagyon találom! Ebben mégis mi lehetne a jó? Bennel a házasságom valószínűleg véget ér és magamra maradok a két gyerekkel, akik még meg sem születtek. Az életem egy pillanat alatt ívelt a tökéletes mennyországból a pokol alsó szintjére. Hogy tehette ezt velem? Nem tudom elhinni. Ben, aki olyan tökéletes volt számomra! Legalábbis ezt hittem, de az előbbi vallomása nem ezt tükrözi. Elég messze elsétáltam már a házunktól, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, de nem is érdekelt. Csak reméltem, hogy minél messzebb a … férjemtől! Undorral töltött el, csak rá gondolni is. Ez komolyan megtörtént? Nem csak egy rémálom, amiből még nem tudtam felébredni? Egyáltalán szeretném, ha ez csak egy álom lenne? Valljuk be, bármennyire is megvolt mindenem Ben mellet, épp az, ami a legfontosabb, nem volt. Ő maga. Szinte sosem volt velem, és ha hazajött egyből ágynak esett, reggel pedig korán elment. Sokszor a hétvégéje sem állt másból. Vagy már akkor is megcsalt? Ezért volt távol sokszor? Villant be az agyamba, és ezzel még nagyobb fájdalom töltött el. Csak ültem egy padon a hideg éjszakában és zokogtam. Mit zokogtam, egyenesen hiszti rohamom volt. A levegő akadozva jutott el a tüdőmig, és ugyan így távozott is onnan. A könnyek szinte szúrtak a közel már fagyos szélben, de letörölni sem volt már erőm. Ebben a pillanatban meghalni lett volna kedvem!
- Amy! Basszus, hát meg vagy! – hallottam meg Ben kétségbeesett hangját egyre közeledni felém.
- Ben, hagyjál! Nem akarok veled lenni! Ne érj hozzám! – ordítottam vele, de ő csak jött, egyre közelebb volt hozzám, amitől nekem a gombóc a torkomban egyre nagyobb lett.
- Kérlek Amanda! Gyere haza. Piszkosul hideg van, nem kellene, hogy kint legyél!
- Hogy aggódhatsz még most is értem? – szipogtam és a mellkasánál fogva ellöktem magamtól.
- Gyere haza, kérlek! Én a nappaliban alszom, te pedig a hálóban! Gyere … Pihenned kell! – óvatosan, megfontoltan fogta meg a kezem, én pedig valami ismeretlen oknál fogva nem ellenkeztem vele. Igaza van. Nem kellene itt lennem, és fáradt is vagyok. Ez az egész nagyon kimerített. A kocsijához vezetett, lassú, jól átgondolt léptekkel. Kinyitotta nekem az ajtót és segített beszállnom. Megkerülte az autót és beült mellém.
- Szeretnéd, hogy beindítsam a fűtést, Amy? – a hangja félénk volt, halk. Úgy beszélt hozzám, mint egy elejtett vadállathoz.
- Igen, kérlek! – nyöszörögtem, de nem néztem rá. Képtelen voltam. Szinte azonnal tette, amit kértem, utána már indultunk is haza. Az út némán telt. Én kifelé bámultam a sötétbe, ő pedig csak néha nézett rám. Nem volt hosszú autókázás, de nekem végtelennek tűnt. Amint hazaértünk, az emeletre kísért, de megállt a hálószoba ajtajában, míg én bementem.
- Feküdj le Amy! Holnap beszélünk! – a hangja olyan nyugodtan csengett. Komolyan, hogyan tudott nyugodt lenni?
- Nem dolgozol? – kérdeztem kíváncsiságot színlelve, de egyáltalán nem érdekelt, amit mond. Talán fel sem fogtam.

- Nem. Itthon maradok, hogy tudjunk felnőttek módjára beszélni… De most aludj! – becsukta az ajtót és magamra hagyott. Újra átvettem a hálóingem és befeküdtem az ágyba. Aludni? Most? Ugyan, ezt te sem gondoltad komolyan. A kezem a hasamra simítottam. Mi lesz most velünk? Segítsetek! Könyörögtem némán a gyerekeimnek. De mit tehetnének ők? Még csak meg sem születtek, hogy kézzel foghatóak legyenek. Hogyan fogom Ben nélkül felnevelni ezt a két babát? A fejemet a párnába szorítottam és csak sírtam. Megkönnyebbülést vártam, talán azt, hogy ettől majd elmúlik ez a borzalmas érzés. Sajnos nem így lett. Valószínűleg annyit sírtam néhány óra alatt, hogy a kimerültség úrrá lett rajtam, így elaludtam. A rémálmaim nem hagytak békén. Többször felébredtem és csak nehezen aludtam vissza, végig abban reménykedve, hogy most jobb lesz, most szépet álmodok, és reggel minden úgy lesz, mint ez előtt. Majd rájövök, hogy ez az egész egy nagyon hosszú, szörnyű álom volt, de ahogy a nap felkel, az álom véget ér és csak egy rossz emlék lesz nekem.

Nincsenek megjegyzések: