2014. január 17., péntek

13.rész



Mintha egy tollpihe lennék, annyira könnyedén tették. Egy pillanatra talán el is ámulok ezen. Aztán az a férfi, akinek először szóltam, továbbra is fogja a karom. Ekkor már rengeteg szempár volt rajtam. Még a színpadról is figyeltek. 
Zavarban voltam, talán azt hiszik, valami rosszat tettem és most kivezetnek. De nem tudtam ezzel törődni. A férfi megindult velem kifelé. Egészen a folyosóig kísért.
-          - Jól érzi magát? – kérdezi miután becsukja a hatalmas ajtókat maga mögött, így kissé halkabb lett az egész tér körülöttünk.
-          Igen! Köszönöm, hogy kimentett! – mosolygok rá kedvesen, amit ő viszonoz. – Azt hiszem mégsem volt jó ötlet eljönnöm! De a húgaim nagyon szerették volna! – mentegetőzök zavartan. Ő odahúz nekem egy széket és segít leülni. Nagyon gyengéden bánik velem. Fura ez egy ilyen hatalmas fickótól. A karja legalább olyan, mint a két combom egybevéve. – Köszönöm! – suttogom.
-          Ez csak természetes, Hölgyem! Itt maradhat a koncert végéig.
-           Rendben!
-          Nekem most vissza kell mennem!
-          Persze! Természetesen, menjen csak!
-          Kérem, csak … Ne mozduljon innen, oké? – mondja még mielőtt bemenne újra a zajba. Látom, hogy elég ideges az ittlétem miatt. Talán nem is szabadna, hogy itt hagyjon felügyelet nélkül?


-          Nem nagyon van kedvem mozogni! – vicceltem el a dolgot. Tényleg még kissé fájt a hasam, de már cseppet sem volt olyan kellemetlen, mint korábban. A pasi bólint egyet, majd eltűnik a hatalmas ajtó mögött. 

Remek! Mi a frászt fogok itt csinálni egyedül? Remélem, a lányokkal minden rendben van! Gyerekhang? Képzelődök? Oldalra fordítom a fejem, kiszakadva a gondolataimból és megpillantok egy férfit, egy kislány után rohan nevetve. A kislány is hangosan kacarászik. Feltételezem, hogy az apja lehet. Hmm … Az én gyerekeimet ki fogja kergetni? Mert, hogy az apjuk nem, az biztos! A kislány megáll előttem és a mosolya eltűnik. Ennyire rémisztő lennék? Nem  tudom megállni, elmosolyodok mire ő is.
-          Szia kis hölgy! – mondom nevetve és integetek neki.
-          Szia! – feleli kurtán, kissé pöszén. Feltételezem, hogy még nem lehet sok szava … Bár, hogy őszinte legyek semmit nem tudok a gyerekekről. Azt se tudom megállapítani, hogy ő milyen idős lehet. Csak azt látom, hogy kicsi!
-          Elnézést, nem akartunk megzavarni … abban amit csinálsz! – lép mellé a férfi, aztán leguggol, átkarolja a kislányt.
-          Úgy nézek ki, mint aki bármit is csinál? – nevetek rá.
-          Hát, feltételezem, hogy oka van annak, hogy itt vagy, és nem odabent! – a nyakamban lógó kártyára pillant. Gondolom, kitalálná egy hülye is, hogy nem a vécés néni vagyok.
-          Igen … Oka az van, hogy itt vagyok! – helyeselek.
-          Oké, látom nem akarod elmondani! Nem tetszik a koncert?
-          A koncert csodás! Nagyon jó! Tényleg!
-          Akkor?
-          Én csak … Ki kellett jönnöm. Nem éreztem túl jól magam. – a gyomrom kavarogni kezd és mély levegőket veszek, nehogy kipakoljam ide az ebédemet. Az nem lenne egy szép látvány. A hasam kezdtem simogatni, ekkor látom, hogy a férfi most fedezi fel, hogy várandós vagyok.
-          Ó értem! Szükséged van valamire? Tudok segíteni?
-           Nem, köszönöm! Kedves tőled.
-          Egyébként, Tom vagyok! Tom Atkin!
-          Amy Long! – kezet rázok vele.
-          Ő kislányom, Lux!
-          Szia Lux! – szégyenlősen bújik az apjához, de azért mosolyog.
-          Maradhatunk? Ahogy látom nincs társaságod …
-          Jól hangzik! Ha ráértek! Ööö … Meddig tart egy koncert? Úgy általában? Sok van még hátra?
-          Nagyjából egy óra … Talán kicsit több! Vársz valakit?
-          A húgomat és a barátnőjét. Én hoztam el őket, és úgy tervezem, hogy én is viszem haza! – nevetek fel, mire Tom is ezt teszi. Őt utánozva pedig Lux is nevetni kezd. Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy itt ül mellettem egy tökéletesnek látszó apa a kislányával … És az én gyerekeim életéből ez hiányzik majd! Nem lesz apjuk. Pontosabban lesz, mert gondolom, azért látják majd. De mégsem ilyen lesz, mint ők! Nem kergeti majd nevetve. Nem ülteti az ölébe és próbálja nyugton tartani, ahogy most Tom is teszi. Nem hiszem, hogy ilyesmik lesznek az ő életükben.
-          Bocs, hogy ezt mondom, de látom, hogy valami nagyon nyomaszt! Tudom, hogy kb 3 perce ismersz, de … Ha beszélgetni akarsz, akkor csak nyugodtan!
-          Én … Csak azon tűnődtem, hogy … Az én gyerekeim nem ezt érdemlik! – tör ki belőlem sóhajtva.
-          Ezt hogy érted? És várj … Gyerekeid? Több van?
-          Ikreket várok! – mosolygok rá, mire ő bólint, hogy már érti. – És úgy értettem, hogy … Ó ez elég nehéz! Röviden annyi, hogy a férjemmel épp válunk! – a szeme kétszer akkora lesz. Talán nem hisz a fülének. Most azon akadt ki, hogy férjnél vagyok, vagy azon, hogy válunk? Nem tudom.
-          Aha! – motyogja halkan. Egy szőke hajú nő bukkan fel, az egyik ajtó mögül jön. Mosolyog, amikor meglát minket.

2 megjegyzés:

Agnes Nessi írta...

Nagyon jó lett!!de nagyon elhúzod a dolgokat, hosszabb részt akaraoook!!vagy gyakrabban tegyél..de nem már h péntekig kell várjak egy ficujért :PPPP siess a résszel!

Amanda Styles írta...

Köszi :D És holnap hozok egy "töltelék részt", így pénteken megtörténik Amy és Harry találkozója! Remélem így rendben van :D