"Most, hogy végre megtörtént, most, hogy megízlelte a tökéletességet, nagyobb kínban volt, mint valaha. Most már pontosan tudta, mi fog hiányozni neki; fájdalmas világossággal értette meg, mi az, ami sosem lehet az övé."
A szüleim unszolására már nem a szobámban gubbasztok, hanem a nappaliban. Mindenki próbál jobb kedvre deríteni, de már kezdenek rájönni, hogy ez reménytelen. Ha őszinte akarok lenni magammal... Már megfordult a fejemben, hogy felhívom Benjamint. Legutóbb békülni akart, és én, bár még haragszom rá, amiért megcsalt, nem szeretnék vitatkozni tovább vele. Már a kezemben volt a telefon, de végül nem hívtam fel. Azóta pedig eszembe sem jutott. Talán várok valamire. Vagy valakire. Arra akivel tele a sajtó... Arra akit elküldtem... Arra, aki nagy valószínűséggel mostanra utál és továbblépett. Hiányzik... De nincs mit tenni, mert én küldtem el és biztosan tudom, hogy soha többé nem fog visszajönni. Néha csak felhívnám és megkérném, hogy jöjjön el. Legyen velem, bújjunk össze a forrócsokikkal a kezünkben... De soha többé nem iszogatok majd vele.
- Anya, meguntam itt ülni. Nem akarom elrontani a napotokat. Szilveszter van, érezzétek jól magatokat meg minden... - magyarázok anyának és már indulok is a szobámba.
- Biztos, hogy nem tartasz velünk?
- Biztos, anya. Semmi gond.
- Aggódom... Régóta kedvetlen vagy és ... Azt sem tudom mikor mosolyogtál utoljára! Ez nincs rendben! - fakad ki anyám, aggódó tekintete pedig csak rá tesz egy lapáttal.
- Majd lesz jobb is... Csak hagyj egy kis időt nekem... - motyogom és még nagyobbakat lépek, hogy hamarabb érjek a szobámba. Az ágyra vetem magam és próbálok pihenni. A pihenés mindössze másfél óráig tart. A gyerekeim buliznak, úgy rugdalnak, hogy attól félek, utat törnek maguknak a hasfalamon át. Internetezéssel foglalom le magam. Hamar rájövök, hogy a lehető legrosszabb amit tehettem, hogy felmentem a világhálóra. Az internet tele van Harry Styles és Taylor Swift képeivel. Találgatások mennek, hogy csak barátok-e vagy több... Nem számít mi az igazság, nagyon rosszul esik mással látni őt. Pedig egyik képen sem csinálnak semmit. Csak sétálgatnak a Central-Parkban, dédelgetik Lux-ot... Ez tényleg eléggé barátinak néz ki... De akkor a picsáért mardos engem a féltékenység? Egyáltalán mire fel? Harry nem a pasim! Harry nekem senkim! Igen, talán ez az, ami a legjobban fáj. Vajon ha nem dobom ki korábban, most velem ülne ott az állatokat nézegetve? Velem együtt babusgatná azt a kislányt? Valószínűleg ezt már sosem tudom meg. Ebből is látszik, hogy hamar túltette magát a dolgon. Ő már tovább is lépett. Új barátokat keres, új kapcsolatokat épít magának. Én pedig mit csinálok? Szenvedek, megkeserítem a családom életét is. Ebből már elegem van, de túl gyengének érzem magam ahhoz, hogy tegyek is ellene valamit.
Dühösen, fújtatva csapom le a laptop tetejét. Két perc elteltével viszont újra felnyitom. Jól láttam? Nem... Biztos csak az idegesség szórakozik velem, képzelődöm!
Újra átpörgetem a képeket, belefutok néhány új képbe. Valaki folyamatosan tölti fel ezeket. Ezen már fogják egymás kezét. Biztos véletlen- magyarázom magamnak. Már hogy lenne véletlen? Én sem fogom meg más kezét véletlen!
Amanda, szedd össze magad!- parancsolok magamra és tovább görgetem a képeket.
- Mi a szaaaaar? - csúszik ki a számon. - Ez.... Nem lehet igaz! - suttogom döbbenten.
- Amy, figyelj szerinted melyik szájfényt kellene...... - ront be Lucy legnagyobb problémájával, kezében két eltérő színű szájfény van - Mi történt?
- Semmi! Miért? - vágom rá túl gyorsan.
- Ne mondd, hogy semmi! Zokogsz! Mi van?
- Én tényleg sírok... - döbbenek rá, mikor megtörlöm a arcom - Azt hiszem, hogy .... Nem bírom ezt tovább! - kiborulok és ő odasiet hozzám, hogy a vállára boruljak és hangosan kisírjam magam.
- Mi történt? Mondd el... - biztat lágyan. Csak odatolom a laptopot és zokogok újra fájdalmasan, amikor megint megpillantom a képeket.
- A francba... - suttogja döbbenten - Ne foglalkozz ezzel oké? Ne zaklasd fel magad!
- Nem tudok nem foglalkozni vele! - kiabálom sírva neki - Elküldtem és ... Nézd csak meg! Már más ajkain csüng ez a szemét!
- Ez nem jelent semmit.
- Mi van? Nézd már meg! Boldog... Nélkülem!
- Te küldted el! Mit vártál? - csattan fel - Basszus döntsd el, hogy mit akarsz! Te nem akartad őt! Ez lett a következménye, úgyhogy ne kezdj dühöngeni és kiborulni ezektől a képektől! Szedd már össze magad! Borzalmas vagy!
- Ha azt kellene átélned, amit nekem... Nem beszélnél így. - suttogom és elhúzódom az ágy végébe - Menj ki!
- Amy, én nem... Nem úgy értettem! Sajnálom!
- Semmi baj! Csak menj ki! - mondom határozottan, amivel már nem ellenkezik. Az ajtóban megáll, felveszi a szájfényeket, mire eszembe jut, hogy miért is jött ide. - A pirosat használd... Ünnep van! - mondom lágyabban, oldalra fordulok és magamra húzom a takarót. Amint kilép, a fürdőszobába megyek. Átkutatom a szekrényt. Megtalálom amit keresek. Visszamegyek az ágyba.
- Csak egy szemet... Nem árthat... - győzködöm magam. Kezembe teszek egy szem nyugtatót. Bedobom a számba, víz nélkül küldöm le.... Lefekszem és várok. De a szívem még mindig túl gyorsan ver, a fejem dobog, a könnyeim még mindig folynak. Oké, talán még egyet.... Így is lesz. Bedobok még egyet.... Nem sokkal később hirtelen álomba merülök. Teljesen nyugodtan, egyenletes szívveréssel, múló fejfájással.
***
- Hamarosan magánál lesz! Mért mindig ezt mondják? Nézz rá! Nagyon nincs magánál! - hallom meg Lucy őrjöngését. Mi folyik itt? Mért nem tudom kinyitni a szemem?
- Nyugodj meg... Ha azt mondták, úgy is lesz! Nem tehetünk mást, várunk. - apa most is nyugodt hangja csendül fel. De hahó! Itt vagyok! Mért beszéltek úgy, mintha nem hallanám? Kapcsoljátok már ki ezt az idegesítő sípolást is!
Kiabálni akarok! Üvölteni, de nem tudok. A szemem, a szám... Nem reagál! A kezeim nem mozdulnak. Máris fáradtnak érzem magam. A hangok eltorzulnak és valami álomkép veszi át a helyüket.
***
Már megint ez a hülye sípolás. Mi ez? Miért van itt ilyen tisztítószer szag? Undorító....Mi ez a nagy fehérség? Jéé, kinyitottam a szemem! Ez... tök jó! Örülnék ha forogna a fejem, mondjuk jobbra, mert arra szeretném. De ez nem megy. Mért is nem? Megmozdítom a kezem. Igazából az egész kezemet akarnám, de csak a mutató ujjam sikerül. Na még egyszer....Megint csak a mutató ujjam mozdul, most kicsit erősebben.
- Mandy? - dörmög fel egy mély hang. Mi van??? - Jézusom, felébredtél! Jól vagy? Fáj valamid? - aggódó zöldes szempár hajol fölém, megsimogatja a fejemet és most jövök csak rá, hogy fogja a kezem. Fáradt szemeivel pislogás nélkül néz és várja a válaszomat. Nem tudom, hogy a sokktól, hogy ő itt van, vagy csak úgy egyébként is... De nem tudok megszólalni. - Mondj valamit! - biztat óvatos mosollyal. De mikor rájön, hogy nem fogok beszélni hozzá, a feje eltűnik, már nem hajol fölém. Viszont a keze melegét még érzem az enyémen. - Hívtam a nővért! Mindjárt itt lesz, ne aggódj. Minden rendben oké?
Hatalmasakat pislogok. Nővér? Nem értek semmit. Hol vagyok? Mit keres itt Harry? Hol a családom?
- Üdvözlöm Amanda! - hajol a látókörömbe egy kedvesen mosolygó, középkorú nő. - Nyugodjon meg, jó kezekben van! Kórházban van. - a szemem kétszer akkora lesz. Mi a fene történt? - Most már minden rendben van. Néhány napot átaludt, de már ideje volt, hogy végre felébredjen. - mondja csiripelő hangon, és valamit matat a karjaimnál.
- Próbáltam beszéltetni. Nem válaszolt! Miért nem? - szól közbe türelmetlenül Harry.
- Meg kell itatni. Hozna egy pohár vizet? - mosolyog a srácra aki már dübörög is kifelé. A nővér még állítgat a gépeken, beszél valamiről, de nem igazán figyelek oda. Máris fáradtnak érzem magam.
Néhány perc telik el, talán, mikor Harry megérkezik a vízzel. A nővérrel ketten óvatosan felültetnek, a nő megitat, amit elsőre félrenyelek.... Nagyon szomjas vagyok. Mikor megittam majdnem az egész pohár vizet, még mindig döbbenten nézek Harryre, aki aggódva néz.
- Mit keresel te itt? - kérdezem kissé rekedten.
- Tessék? Mármint... Komolyan ez a legfontosabb? - próbál nyugodt maradni, de a nyakán kitüremkedő ér mást mutat. Ha tehetné, ordítana. A nővér csendesen kioson. Kettesben maradunk. Nem válaszolok Harry kérdésére.
- Miért vagyok itt?
- Begyógyszerezted magad! Normális vagy? - túr a hajába idegesen - A gyerekek... és te is.... Mit gondoltál? Ez... Ezt nem tudom felfogni! - leül az ágyam melletti székre. Most, hogy felültettek az ágyban, már körbe tudok nézni. A szoba nem túl zsúfolt. Ágy, két szék, egy kis asztal, két ablak. Harry ruhája gyűrött, a haja égnek áll, talán túl sokszor tépázta... Borostája van? Jézusom de cukii... Mármint nem! Dehogy az!
- Harry! Mit keresel itt? - kérdezem már határozottabban, dühösen - Nem gyógyszereztem be magam! Ez totál hülyeség! Csak egy nyugtatót vettem be, hogy aludni tudjak, mert ..... mert nem tudtam!
- Totál felelőtlen vagy! Nem gondolsz senki másra, csak magadra? Komolyan, mi van veled? Megőrültél? - már kiabál, mire kissé összerezzenek.
- Ehhez igazán semmi közöd nincs... - motyogom.
- Hogy érted ezt? Nincs hozzá közöm? Elmegyek a kibaszott New York-ba és haza kell repüljek, mert érkezik a telefon, hogy te őrültséget csinálsz! Nem tudom felfogni, hogy mit gondoltál! Terhes vagy, emlékszel? Két gyerek van a szíved alatt, de te totál szarsz erre! Beveszed a cseszett gyógyszert, mindegy, hogy mi történik azután! - a kezébe akad egy távirányító. Szorongatja, forgatja a kezében aztán hirtelen a falhoz vágja. Darabjaira hullik szét, Harry pedig úgy fújtat, mint valami vadállat. Komolyan mondom, megrémít.
- Mr.Styles! Meg kell kérnem, hogy menjen ki! Ez a viselkedés elfogadhatatlan! Le kell nyugodnia! - parancsol rá a nővér, aki sietősen ront be a kiabálást hallva. Harry nem szól semmit, szúrós tekintettel rám néz, aztán kivágtat a szobából. A nővér ott marad velem. Megméri a vérnyomásom, meg ilyesmi. Bár most biztos vagyok benne, hogy elég magas lehet, mert komolyan megrémített az előbbi jelenet. Oké, nem kellett volna bevegyem azt a szart, de mért kell ekkora ügyet csinálni belőle?
- Amanda, kérem nyugodjon meg. Harry kissé... Feszült. Néhány éjszakát és nappalt itt töltött ezen a széken.
- Nem igazán értem, sajnálom. - értetlenkedem.
- Amanda, Ön otthon bevett két elég erős gyógyszert... Erre emlékszik?
- Kettőt? Nem, nem! Én egyet vettem be! Épp azért mert tudom, hogy erős! - bizonygatom.
- Sajnálom, de a vizsgálatok alapján egynél több volt a szervezetében. Ami nem csak azért veszélyes, mert a gyógyszer rendkívül erős...
- A gyerekek... - motyogom mikor rádöbbenek.
- Nagyon sajnálom Amanda, de innentől kezdve mindenre sokkal jobban oda kell figyelnie. Ön veszélyeztetett terhes.
- T-tessék? Veszélyeztetett? - suttogom döbbenten.
- A gyerekek apja is volt itt, de a családja úgy határozott, hogy amíg nem tér magához, nem jöhet be. Szóval majd beszélje ezt meg a családjával, kérem. - magyaráz tovább, mintha azt mesélné, hogy tegnap mit főzött.
- Harry... Hogy került ide? Ő mért jöhetett be?
- A családja, nos... Erősen ragaszkodott az ő jelenlétéhez. Nem akarok beleszólni, jogom sincs hozzá... De megteszem! Előre is elnézést érte. - megfogja a kezem és bátorítóan megszorítja - Ez a fiú nagyon szerelmes... Magába! - keserűen elmosolyodok, mielőtt válaszolok.
- Sajnos ez nem így van... Más valakivel jár.
- Valószínűleg az nem olyan fontos, mint maga mellett tölteni mozdulatlanul napokat. Várni, hogy magához térjen... Annyira le volt törve mikor elmondtam neki mi történt. Amikor ideért, egyenesen a reptérről jött! Mi ez, ha nem szerelem?